Idő, mint a tenger – szokás mondani.
Bár annyi lenne. Egyszer mindenképp elfogy. Sosem lehet tudni, hogy az mikor következik be. Az ihlet az nem ilyen. Ha kedve van jön, ha nincs akkor nem. Van akinek sehogy se, van akinek bárhogy, sokféleképp. Jön, lát, és maradandót alkot. Néha eltűnik, jelezve, hogy baljós idők jönnek, majd visszajön, hogy újra kiélje magát, jobb időket hozzon. Az Ihlet csodás dolog. Van akinek társaságban érlelődik, s vannak akiknek a magány szüli. Kell egy kis menedék, ahová vissza tudnak vonulni, a zúgó nagyváros elől. Néha egy hegyi falu az, ami hozza az írást, de van, hogy maga a Természet.
Most már majdnem biztos, de vasárnap minden kiderül. Holnap, elmúlik a tél. Szombaton a szél, és majd vasárnap, akkor már mindenképpen jön a Tavasz, Benedekkel. Érdekes, a népi énekek, mondókák általában mindig beigazolódnak.
Nem csépelem tovább a szót, itt a vers, amit a Természet, a Tavasszal küldött az Ihletnek.

Emberiségelmélet I.

Állatoknak több, mi
Embereknek kevés.
Csillogó, Világi
Bolond, nevettet, de
Meg nem ért. Igaz is,

Ők miért is vágynak
Az elmúlt sivár év
Hosszú és fájdalmas
Üres nevetésre?
Bolond emberi faj!

Az álmokért tenni,
Lehetetlen beszél.
Ártalmatlanság is
A Bősz folyón evez.
Életben küzdeni,

S remélni a jobbat,
Tenni a semmiért,
Fölösleges vala.
Hajózz bő tengeren.
Matróz, viseld magad!

Zord Tenger hullámin,
Habos sírod leléd,
Drága Kedvesed sir.
Vésztől óvott téged.
Fregattod célba visz.

Lusza Dèsirée B.
2010. március 18.